Szerző: Lotte
 |
| Steve Jobs az iPhone bemutatásakor Fotó: David paul Morris/Europress, Getty |
Az Apple 2007 januárjában mutatta be, majd fél évvel később piacra is dobta többfunkciós, okosnak nevezett telefonját, a kamerával ellátott, webböngészőt és zenelejátszót is tartalmazó iPhone-t. (Az alapfunkciók mellett eszement dolgokat lehet rápakolni a gépre az ovulációs naptártól kezdve a zseblámpáig.)
A nyomógomb nélküli, érintőképernyős telefonért kígyózó sorok álltak a forgalmazó üzletek előtt, azonnal státuszszimbólummá nőtte ki magát a készülék: 74 nap alatt 1 millió darabot adtak el a sima felületű, gusztusos kis masinából. A kezek átálltak a lapozós mozdulatra, valamirevaló fontos ember ma már nincs, aki ne hordaná ujjaiban e laza mozdulatot. (Állítólag olyan is van, aki megszokásból az ujjnyalintós lapozással is próbálkozik, és még az is sikerül!)
Aztán csökkent az ár, majd annak rendje és módja szerint következtek az új generációk: pixel-számok és milliméterek, képátmérők és árnyalatok kergették (kergetik) egymást végeérhetetlenül.
Miután kevéssé nyűgöznek le a mobiltechnikai vívmányok, nem is foglalkoznék a témával, ha nem költözött volna be életünkbe egy példány ebből a multifunkcionális rabszolgatartóból...
De munkahelyén egyszer csak Ő is kapott egyet.
Mindig is zaklatott életet éltünk, a "dolgozóból" hazahozott ügyes-bajos dolgok, a késő éjjel is befutó e-mail-ek, azonnali döntéseket sürgető sms-ek nem számítanak különlegességnek, a munkahely beszivárgása a magánszférába -sajnos- nem került el bennünket (sem).
De legalább minimális védelmet jelentett családi életünk szempontjából, hogy a támadó felületek (telefon, számítógép) nem voltak mindig, mindenhol és ráadásul egyszerre elérhetők. Ő már korábban is favorizálta a jó telefonokat, azt meséli, már tizennégy éve volt olyan Panasonicja, amelyikkel hangot tudott felvenni, sőt - ami állítólag ma is ritka - telefonbeszélgetések hangját is... Mégis, a korábbi munkahelyén kapott Blackberry volt eddig a csúcs, és még elviselhető terhelést jelentett. No, az iPhone-nal ez megváltozott. Az is igaz, persze, hogy telefonfüggőségünk nem új keletű, biciklizni is visszük magunkkal a farzsebben, mert ugyebár, mi van, ha valamelyik gyerek elesik és segítség kell; vagy lerohadunk az autóval valahol. Próbáljuk kizárni az élet kockázatait és mellékhatásait, és elhitettük magunkkal, hogy mobiltelefon nélkül ez nem lehetséges. Kell az alapvető biztonságérzethez, nélküle bizonytalanabban mozgunk a világban.
De a modern munkahelyek többet akarnak, kérlelhetetlenek és egyre nagyobbat harapnának! Hol van már az idő, mikor a hivatalnok vagy egyetemi tanár délben felállt asztalától, hazasétált, felesége tálalta a gőzölgő levest, sőt még egy kis egészségügyi pihenésre, beszélgetésre is volt idő, mielőtt visszament a délutáni műszakra!
A tempó most mást diktál. Ha hazaesik valaki késő este (természetesen legtöbbször kihangosítóján végigtelefonálva és intézkedve a dugók és az utazás átállásra-levezetésre-fejszellőztetésre alkalmas idejét is!), s végre megkérdezhetné csemetéit, hogy ugyan, mivel is telt a napjuk, mit is gondolnak, éreznek a világról, a készülék kérlelhetetlenül folytatja: gonoszul belepittyeg, belecsörömpöl a családi életbe, sürget, űz, hogy most azonnal intézkedj, intézkedj, intézkedj, dönts, dönts, dönts!
Azzal álltat, hogy ha túl leszel az aktuális ügyön, nem nyomaszt már semmi, hisz nincs ott a mail-piktogram vagy sms-ikon felső indexében a feldolgozatlan üzenetek száma: elérkezik a Kánaán. Ez legfőbb csábereje és persze a szorongató érzés, nehogy véletlen lemaradj egy fontos pillanatról! Csakhogy az ügyek nem fogynak!
Sőt, mindenki cécéz, linkel, választ vár és küld, véleményez és újrakérdez. Ráadásul a kütyüre aggatott szórakoztató-dokumentáló funkciók örökös tapogatásra késztetik az óvatlan használót, amivel - a szemidegek mellett - újfent tovább romlanak az emberi kapcsolatok esélyei. Nincs megállás: utazáskor, nyaraláskor, családi születésnap vagy szalonnasütés közben mered használójára a tudat nélküli hajcsár.
Eközben egyszer csak azon kapja magát a készülék szolgálatába szegődött szerencsétlen ember, hogy képgalériákban tartja a szeretteit, s csak átutazóban találkoznak a házastársak is. Mondhatjuk, hogy nem a gép a hibás, az emberen múlik, hogyan él, ahogy az is, mit mire használ.
Így is van, de mire megszületik egy elhatározás, súlyos tanulóidőkkel adózunk. Időbe telik, mire csordultig telik a pohár és ki merjük mondani, hogy halló, ne tovább! Mielőtt csak képernyővédőről ismered fel a gyereked, feleségeddel/férjeddel pedig csak sms-ben élsz házaséletet, érdemes megálljt parancsolni a folyamatnak, kordába szorítani (kikapcsolni), és belekiabálni a hangszóróba, hogy "állj phone!"
Miután kevéssé nyűgöznek le a mobiltechnikai vívmányok, nem is foglalkoznék a témával, ha nem költözött volna be életünkbe egy példány ebből a multifunkcionális rabszolgatartóból...
De munkahelyén egyszer csak Ő is kapott egyet.
Mindig is zaklatott életet éltünk, a "dolgozóból" hazahozott ügyes-bajos dolgok, a késő éjjel is befutó e-mail-ek, azonnali döntéseket sürgető sms-ek nem számítanak különlegességnek, a munkahely beszivárgása a magánszférába -sajnos- nem került el bennünket (sem).
De legalább minimális védelmet jelentett családi életünk szempontjából, hogy a támadó felületek (telefon, számítógép) nem voltak mindig, mindenhol és ráadásul egyszerre elérhetők. Ő már korábban is favorizálta a jó telefonokat, azt meséli, már tizennégy éve volt olyan Panasonicja, amelyikkel hangot tudott felvenni, sőt - ami állítólag ma is ritka - telefonbeszélgetések hangját is... Mégis, a korábbi munkahelyén kapott Blackberry volt eddig a csúcs, és még elviselhető terhelést jelentett. No, az iPhone-nal ez megváltozott. Az is igaz, persze, hogy telefonfüggőségünk nem új keletű, biciklizni is visszük magunkkal a farzsebben, mert ugyebár, mi van, ha valamelyik gyerek elesik és segítség kell; vagy lerohadunk az autóval valahol. Próbáljuk kizárni az élet kockázatait és mellékhatásait, és elhitettük magunkkal, hogy mobiltelefon nélkül ez nem lehetséges. Kell az alapvető biztonságérzethez, nélküle bizonytalanabban mozgunk a világban.
De a modern munkahelyek többet akarnak, kérlelhetetlenek és egyre nagyobbat harapnának! Hol van már az idő, mikor a hivatalnok vagy egyetemi tanár délben felállt asztalától, hazasétált, felesége tálalta a gőzölgő levest, sőt még egy kis egészségügyi pihenésre, beszélgetésre is volt idő, mielőtt visszament a délutáni műszakra!
A tempó most mást diktál. Ha hazaesik valaki késő este (természetesen legtöbbször kihangosítóján végigtelefonálva és intézkedve a dugók és az utazás átállásra-levezetésre-fejszellőztetésre alkalmas idejét is!), s végre megkérdezhetné csemetéit, hogy ugyan, mivel is telt a napjuk, mit is gondolnak, éreznek a világról, a készülék kérlelhetetlenül folytatja: gonoszul belepittyeg, belecsörömpöl a családi életbe, sürget, űz, hogy most azonnal intézkedj, intézkedj, intézkedj, dönts, dönts, dönts!
Azzal álltat, hogy ha túl leszel az aktuális ügyön, nem nyomaszt már semmi, hisz nincs ott a mail-piktogram vagy sms-ikon felső indexében a feldolgozatlan üzenetek száma: elérkezik a Kánaán. Ez legfőbb csábereje és persze a szorongató érzés, nehogy véletlen lemaradj egy fontos pillanatról! Csakhogy az ügyek nem fogynak!
Sőt, mindenki cécéz, linkel, választ vár és küld, véleményez és újrakérdez. Ráadásul a kütyüre aggatott szórakoztató-dokumentáló funkciók örökös tapogatásra késztetik az óvatlan használót, amivel - a szemidegek mellett - újfent tovább romlanak az emberi kapcsolatok esélyei. Nincs megállás: utazáskor, nyaraláskor, családi születésnap vagy szalonnasütés közben mered használójára a tudat nélküli hajcsár. Eközben egyszer csak azon kapja magát a készülék szolgálatába szegődött szerencsétlen ember, hogy képgalériákban tartja a szeretteit, s csak átutazóban találkoznak a házastársak is. Mondhatjuk, hogy nem a gép a hibás, az emberen múlik, hogyan él, ahogy az is, mit mire használ.
Így is van, de mire megszületik egy elhatározás, súlyos tanulóidőkkel adózunk. Időbe telik, mire csordultig telik a pohár és ki merjük mondani, hogy halló, ne tovább! Mielőtt csak képernyővédőről ismered fel a gyereked, feleségeddel/férjeddel pedig csak sms-ben élsz házaséletet, érdemes megálljt parancsolni a folyamatnak, kordába szorítani (kikapcsolni), és belekiabálni a hangszóróba, hogy "állj phone!"
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése