Szerző: Lotte
A nagyfiam kissé korpulens. Ezzel a jólfésült kifejezéssel egy pulmonológus doktornő illette a tavalyi státuszvizsgálat során az én igen jó étvágyú, picit husis, másodikos korára 36-os (!) cipőket koptató Busafejemet. A mi szendvicsgyerek fiacskánk ehhez képest egy bordamutogató cinegemadár (meg is vagyunk lőve a ruháikkal, hiába az egy évvel idősebb bátyó, alig akad nadrág, amit tovább tudnánk örökíteni, mindegyik lóg rajta, mint tehénen a gatya). Egyedül kislányom képviseli az átlagot, ő teljesen normál testalkatú.
 |
| Kép: ettimese.blog.hu |
A három kicsi étkezésének mennyiségét és minőségét optimalizálni nem kis kihívás! Ki mennyit és mit egyen? Az egyikük a tésztáért bolondul, pedig kerülnie kéne a szénhidrátot és utálja a gyümölcsöt, miközben a másik folyton csak gyümölcslevest enne, de kerül mindenféle zöld színű dolgot. Eközben a kislány elé szinte mindegy, mit teszek, olyan piciket harapdál, mint egy egér, nem is tudom miből szintetizálja a szükséges energiát.
Ízlések, pofonok nélkül - harmonikus családi étkezés egyedi törődéssel. Ez lenne a nemes cél. No, de az odavezető út nem olyan sima!
A nagy még kér, a középső már az első adagot sem eszi meg, a kicsi meg csak nyammog. Az egyiket unszoljuk, hogy egyen még pár falatot, a másikkal próbáljuk finoman megértetni, hogy nincs szüksége újabb tányér ebédre. Örök konfliktusforrás.
Eközben nemcsak a mennyiségi problémák jelentenek gondot, hanem a minőségiek is. Rost- és vitamindús táplálkozást produkálni gyümölcs- és zöldségkerülőknek; szénhidrátot és fehérjét juttatni a jobbára gyümölcsön élő zörgőcsontúnak, a kicsinek meg ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Bizony szakács legyen a talpán, aki rájuk tud komponálni egy menüsort - amit meg is esznek.
A nagymamám nyolcvanöt éves koráig négy unokáját és két fiát ebédeltette minden hétköznap. Emlékszem, milyen nagyokat sóhajtozott - mintha valami sorskérdés fölött tusakodna - miközben mi nyeldekeltük finom ebédje utolsó falatjait. Rendre a következő költői kérdés hangzott fel: "mit főzzek holnap?!"
Rendszeresen gyötrődő szakáccsá kellett váljak, hogy megértsem, milyen nehéz is tud lenni ez a csak látszólag triviális kérdés!
Ízlések, pofonok nélkül - harmonikus családi étkezés egyedi törődéssel. Ez lenne a nemes cél. No, de az odavezető út nem olyan sima!
A nagy még kér, a középső már az első adagot sem eszi meg, a kicsi meg csak nyammog. Az egyiket unszoljuk, hogy egyen még pár falatot, a másikkal próbáljuk finoman megértetni, hogy nincs szüksége újabb tányér ebédre. Örök konfliktusforrás.
Eközben nemcsak a mennyiségi problémák jelentenek gondot, hanem a minőségiek is. Rost- és vitamindús táplálkozást produkálni gyümölcs- és zöldségkerülőknek; szénhidrátot és fehérjét juttatni a jobbára gyümölcsön élő zörgőcsontúnak, a kicsinek meg ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Bizony szakács legyen a talpán, aki rájuk tud komponálni egy menüsort - amit meg is esznek.
A nagymamám nyolcvanöt éves koráig négy unokáját és két fiát ebédeltette minden hétköznap. Emlékszem, milyen nagyokat sóhajtozott - mintha valami sorskérdés fölött tusakodna - miközben mi nyeldekeltük finom ebédje utolsó falatjait. Rendre a következő költői kérdés hangzott fel: "mit főzzek holnap?!"
Rendszeresen gyötrődő szakáccsá kellett váljak, hogy megértsem, milyen nehéz is tud lenni ez a csak látszólag triviális kérdés!
2 megjegyzés:
Ne is mondd, hasonló képlet, egy jó és egy rossz evő gyerek. Bazi nehéz!
A közös nevező lett: krumplileves és palacsinta. (Nem túl vitamindús!)
Megjegyzés küldése