Szerző: Lotte
A második évünket abszolváltuk a gimnáziumban, mikor először kerestünk nyári munkát Szofival. Egy kedvenc belvárosi sörözőnkben - ami a béleltebb pénztárcájúak számára étteremként működött - kilincseltünk munkáért, nem várt sikerrel. Boldogan fogadtuk el a morózus, de naivságunkon magában bizonyára jókat rötyögő főnökasszony 50 forintos órabérét.
Napi tíz órát dolgoztunk, nem volt megállás, csak egy lélegzetvételnyi szusszanás, ebéd idején. A drága blues-őrült Gyula szakács kényeztetett ilyenkor minket túláradó szeretettel és minden földi jóval: hercegnőburgonyával (csóközön tekerentyű névvel még sokkal finomabb volt), rántott sajttal és suttyomban odacsúsztatott palacsintákkal. Fülemben hallom még pajkos hangját, mikor a műszak lejártakor búcsúzott tőlünk: "Lányok, legyetek nagyon rosszak!!"
Rosszaságra ugyan akkoriban nemigen tellett, este úgy estünk be az ágyunkba sajgó tagokkal, mint egy darab fa. Itt tudtuk meg, micsoda ordenáré szaga van egy ipari mennyiségeket elnyelő tejtermékes- és húsos hűtőnek, amit derékig belecsúszva kellett kicsutakolnunk, s hogy micsoda kispályás módon óvta a dúsgazdag tulajdonos a páncélszekrényben tartott "drága" bútorápoló sprayt és a Bitburger-es poharakat. Közben olyan munkákat végeztettek el velünk, amik csak szökőévben, legfeljebb ÁNTSZ ellenőrzés idején juthattak eszükbe. Akadt dolgunk bőven.
Két hetet dolgoztunk ott, hogy aztán egy szívdöglesztő nyári nadrágra és egy vadító pólóra elköltsük keresetünk javát. A két sarokra lévő butikból azonos csomagokkal távozva vertünk a fenekére a megkeresett összegnek. Azért azt megéreztük, milyen keserves is megdolgozni azért a néhány ezer forintért, de közben felhőtlenül jól éreztük magunkat, mint akkoriban bárhol, bármilyen körülmények között.
.................................................................................................................................................................
Danca, egy falunkbeli kisfiú, most volt ötödikes. A szülei román-magyar vegyes házasságban élnek szépen, hitben. Két testvére van, egy nővérke, aki a szünetben gyerekeket tanít lovagolni és egy négyéves öcskös. Évekkel ezelőtt veselkedtek neki egy házépítésnek, hisz egy családnak igazi otthon kell, még ha kínkeserves is megküzdeni érte.
A nyári idénymunkák és a téli fuvarozás mellett saját kezükkel építik könnyűszerkezetes házukat, afféle Petrocelli módjára. Minden fillérre szükségük van, s ezt már Danca is tudja, sőt nemcsak tudja, érti is.
A fiúcska a nyári szünet jó részében szülei mellett dolgozik, nyírja a füvet a falu kertjeiben, míg ők pár házzal odébb gyeptéglát raknak. Nem hisztizik, nem perel, teszi a dolgát ütemesen.
Pár napja beszélgettünk, s apukája elmesélte, hogy a hétvégi vásárban meg akarta jutalmazni a kisfiút kitartó munkájáért. Dancára volt bízva, hogy válasszon a kínált portékák közül. Egy munkáscipő mellett döntött, mert abban könnyebben dolgozik majd a nedves, gazos kertekben.
Egy büszke, könnyeivel küszködő apa állt előttem.
A második évünket abszolváltuk a gimnáziumban, mikor először kerestünk nyári munkát Szofival. Egy kedvenc belvárosi sörözőnkben - ami a béleltebb pénztárcájúak számára étteremként működött - kilincseltünk munkáért, nem várt sikerrel. Boldogan fogadtuk el a morózus, de naivságunkon magában bizonyára jókat rötyögő főnökasszony 50 forintos órabérét.
Napi tíz órát dolgoztunk, nem volt megállás, csak egy lélegzetvételnyi szusszanás, ebéd idején. A drága blues-őrült Gyula szakács kényeztetett ilyenkor minket túláradó szeretettel és minden földi jóval: hercegnőburgonyával (csóközön tekerentyű névvel még sokkal finomabb volt), rántott sajttal és suttyomban odacsúsztatott palacsintákkal. Fülemben hallom még pajkos hangját, mikor a műszak lejártakor búcsúzott tőlünk: "Lányok, legyetek nagyon rosszak!!"
Rosszaságra ugyan akkoriban nemigen tellett, este úgy estünk be az ágyunkba sajgó tagokkal, mint egy darab fa. Itt tudtuk meg, micsoda ordenáré szaga van egy ipari mennyiségeket elnyelő tejtermékes- és húsos hűtőnek, amit derékig belecsúszva kellett kicsutakolnunk, s hogy micsoda kispályás módon óvta a dúsgazdag tulajdonos a páncélszekrényben tartott "drága" bútorápoló sprayt és a Bitburger-es poharakat. Közben olyan munkákat végeztettek el velünk, amik csak szökőévben, legfeljebb ÁNTSZ ellenőrzés idején juthattak eszükbe. Akadt dolgunk bőven.
Két hetet dolgoztunk ott, hogy aztán egy szívdöglesztő nyári nadrágra és egy vadító pólóra elköltsük keresetünk javát. A két sarokra lévő butikból azonos csomagokkal távozva vertünk a fenekére a megkeresett összegnek. Azért azt megéreztük, milyen keserves is megdolgozni azért a néhány ezer forintért, de közben felhőtlenül jól éreztük magunkat, mint akkoriban bárhol, bármilyen körülmények között.
.................................................................................................................................................................
Danca, egy falunkbeli kisfiú, most volt ötödikes. A szülei román-magyar vegyes házasságban élnek szépen, hitben. Két testvére van, egy nővérke, aki a szünetben gyerekeket tanít lovagolni és egy négyéves öcskös. Évekkel ezelőtt veselkedtek neki egy házépítésnek, hisz egy családnak igazi otthon kell, még ha kínkeserves is megküzdeni érte.
A nyári idénymunkák és a téli fuvarozás mellett saját kezükkel építik könnyűszerkezetes házukat, afféle Petrocelli módjára. Minden fillérre szükségük van, s ezt már Danca is tudja, sőt nemcsak tudja, érti is.
A fiúcska a nyári szünet jó részében szülei mellett dolgozik, nyírja a füvet a falu kertjeiben, míg ők pár házzal odébb gyeptéglát raknak. Nem hisztizik, nem perel, teszi a dolgát ütemesen.
Pár napja beszélgettünk, s apukája elmesélte, hogy a hétvégi vásárban meg akarta jutalmazni a kisfiút kitartó munkájáért. Dancára volt bízva, hogy válasszon a kínált portékák közül. Egy munkáscipő mellett döntött, mert abban könnyebben dolgozik majd a nedves, gazos kertekben.
Egy büszke, könnyeivel küszködő apa állt előttem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése