Szerző: Lotte
...valahol egy amerikai kisvárosban belép a konyhába a nett, feltűzött hajú negyvenes anya, aki a műzlijére unottan tejet öntő, babaarcú kamaszlányhoz fordul. A korábbi "kivel is menjek és mit vegyek föl az iskolai bálba?" természetű konfliktus feloldásaként az "összezavarodott" anya lányához fordul, és könnyes szemmel kimondja a varázsszót: "szeretlek, Kicsim". Konfliktus feloldva, minden mehet tovább.
Ez volt a fordulat, ahol annak idején, mikor még odahaza, a szüleimmel néztünk tévét (ezt az úri passziót rég feladtuk már), kis fintor futott át az arcunkon a ránk mért, rózsaszínre sminkelt enyelgés láttán.
Mifelénk, gyerekkoromban egyáltalán nem volt szokás az érzelmi túláradás, az említett csöpögős változat pedig egyenesen elképzelhetetlen volt.
A szemérmes, érzelmeket palástoló családi viszonylatok, ahol a testi kontaktus és a verbális érzelemmegnyilvánulás terepe is viszonylag szűkre szabott volt - nos, mindez egy egészen más világot jelentett, mint az amerikai kommersz filmek giccses képsorai. Anya és lánya, apa és fia nem voltak barátok/barátnők, bizonyos dolgokat nem osztottunk meg egymással.
Ugyanakkor korántsem biztos, hogy saját szüleink, nagyszüleink neveltetése, a társadalmilag elvárt szemérmesség jelentené a követendő mintát. Bár nagy vallomások nélkül is nyilvánvaló volt akkor, hogy a családunk valódi szeretetközösség, mégis: a ki nem mondott, ki nem nyilvánított érzelmek a szégyenérzet lassacskán vastagodó falait húzták közénk. Maradtak mindannyiunkban ledugózott, fel nem oldott, ki nem mondott érzések, félreértések, hiányérzetek.
Nem okolható ezért senki, hisz ez volt a szokás, ami pedig nagy úr, mint tudjuk. Nem illett másképp gyereket nevelni, másképp házastársat szeretni. Ebbe nőttem bele én is, s csak mostanság visszatekintve - az egyébként boldog és szép - gyerekkoromra, veszem észre a különbségeket saját életünkben.
Apró, de fontos dolgok ezek: puszival válunk el, és azzal is köszöntjük egymást, begyakorlott mozdulat az ölelésé, megfogjuk egymás kezét. Gyerekekét, s mi ketten egymásét. Ha úgy adódik, egy csók is bőven belefér - ilyenkor somolyognak nagyokat a kicsik! És - ha nem is az amerikai modell szerint -, de egymás tudtára adjuk, ha hiányzott a másik, ha rosszul esett valami, vagy egyszerűen csak kimondjuk: "szeretlek".
Nagymamának csak a halálos ágya mellett mondtam ezt így, ilyen egyszerűen. Korábban, a mi viszonyunkban valahogy furcsán hangzott volna. A fogyó idő törte át a gátat.
Jó, hogy közöttünk sokkal többször elhangzik, fesztelenül, szégyenlősség nélkül, s a gyerekek is a maga természetességében fogadják az érzelmek ilyen megnyilvánulását. Hogy kamaszként miképp élik majd meg mindezt, az a jövő zenéje. Most azonban mindennapjaink lírája ez.
Egy kedves, nyári szerelmes dalban benne van mindaz a fesztelenség, érzelmi oldottság: próza és líra együtt-létezése, amit itt próbáltam körülírni.
Hallgassátok!
Ez volt a fordulat, ahol annak idején, mikor még odahaza, a szüleimmel néztünk tévét (ezt az úri passziót rég feladtuk már), kis fintor futott át az arcunkon a ránk mért, rózsaszínre sminkelt enyelgés láttán.
Mifelénk, gyerekkoromban egyáltalán nem volt szokás az érzelmi túláradás, az említett csöpögős változat pedig egyenesen elképzelhetetlen volt.
A szemérmes, érzelmeket palástoló családi viszonylatok, ahol a testi kontaktus és a verbális érzelemmegnyilvánulás terepe is viszonylag szűkre szabott volt - nos, mindez egy egészen más világot jelentett, mint az amerikai kommersz filmek giccses képsorai. Anya és lánya, apa és fia nem voltak barátok/barátnők, bizonyos dolgokat nem osztottunk meg egymással.
Ugyanakkor korántsem biztos, hogy saját szüleink, nagyszüleink neveltetése, a társadalmilag elvárt szemérmesség jelentené a követendő mintát. Bár nagy vallomások nélkül is nyilvánvaló volt akkor, hogy a családunk valódi szeretetközösség, mégis: a ki nem mondott, ki nem nyilvánított érzelmek a szégyenérzet lassacskán vastagodó falait húzták közénk. Maradtak mindannyiunkban ledugózott, fel nem oldott, ki nem mondott érzések, félreértések, hiányérzetek.
Nem okolható ezért senki, hisz ez volt a szokás, ami pedig nagy úr, mint tudjuk. Nem illett másképp gyereket nevelni, másképp házastársat szeretni. Ebbe nőttem bele én is, s csak mostanság visszatekintve - az egyébként boldog és szép - gyerekkoromra, veszem észre a különbségeket saját életünkben.
Apró, de fontos dolgok ezek: puszival válunk el, és azzal is köszöntjük egymást, begyakorlott mozdulat az ölelésé, megfogjuk egymás kezét. Gyerekekét, s mi ketten egymásét. Ha úgy adódik, egy csók is bőven belefér - ilyenkor somolyognak nagyokat a kicsik! És - ha nem is az amerikai modell szerint -, de egymás tudtára adjuk, ha hiányzott a másik, ha rosszul esett valami, vagy egyszerűen csak kimondjuk: "szeretlek".
Nagymamának csak a halálos ágya mellett mondtam ezt így, ilyen egyszerűen. Korábban, a mi viszonyunkban valahogy furcsán hangzott volna. A fogyó idő törte át a gátat.
Jó, hogy közöttünk sokkal többször elhangzik, fesztelenül, szégyenlősség nélkül, s a gyerekek is a maga természetességében fogadják az érzelmek ilyen megnyilvánulását. Hogy kamaszként miképp élik majd meg mindezt, az a jövő zenéje. Most azonban mindennapjaink lírája ez.
Egy kedves, nyári szerelmes dalban benne van mindaz a fesztelenség, érzelmi oldottság: próza és líra együtt-létezése, amit itt próbáltam körülírni.
Hallgassátok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése